Fények, árnyak, zenék. A Last Christmas első napjai. 

Ha nem szedjük le az ablakról a karácsonyi égősort egész évben, akkor is joggal zsebeljük be a dicséretet, hogy milyen szorgalmasak vagyunk, hiszen, lám, még csak november közepe, és máris fent van. Hát, igen, feltettük. Tavaly novemberben. De ettől még ott van, szigorú eredményszemlélettel tehát a dicséret jogos. Édesanyám jegyezte meg még nyáron, a maga utánozhatatlan tapintatával, milyen furcsa ez a mi szomszédunk, hogy még most is fent van nála az égősor, látta az utcáról. Mire felvilágosítottam, hogy hátrább az agarakkal (ez egy kódolt utalás), elnézte az emeletet, a furcsa szomszéd mi magunk vagyunk. Mindenesetre a karácsonyi fények sokat jelentenek ebben az óraátállításos vaksötétben, amitől még akkor is mélyen magamba fordulok - s ez olykor veszélyes -, ha éppen nem nézek meg egy szuszra tíz részt a Terápiából, ahogyan tegnap tettem.

Az idő múlása azzal is mérhető, hogy még emlékszem - jó, nagyon halványan, de emlékszem - arra az időre, amikor a Last Christmas nem végtelenítve szólt az Intersparban, hanem aktuális sláger volt. A klipben George barátnőjét elszereti Andrew. Más idők jártak.

Karácsony előtt régebben leporoltam a karácsonyi cd-ket, mi több, a szerző/előadó szerinti szigorú rendből fogcsikorgatva engedve külön karácsonyi polcra rendeztem őket. Az online zenehallgatás időszakában ennek vége, de ettől még orientálódunk a karácsonyi katalógus felé. Ez tavaly nálunk főként a barokk túláradását jelentette. Azt hiszem Vivalditól a cselló- és fagottversenyeken túl még a futóversenyt is meghallgatnám. Mindenesetre ahogyan a zene átjárja a pórusokat, na, az is egy terápia, ami szépen kigyógyít majd ebből az évből.