Uzsonna a majorban. A harapós orosz unokaöcs. Diplomáciai nátha. Minimum különös. 

Valahogy le kellene zárni, gondoltam már tegnap délután is, de aztán rájöttem, hogy a karácsony még nem teljes a Móni-féle uzsonna nélkül, habár a családi parti is terven felül jól sikerült. A legkevesebb, amit elmondhatok, hogy 26-án sem csalódtam, mind a négyen kitettünk magunkért, úgy röhögésileg, mint meghatódásilag. 

Na de most aztán tényleg vége a karácsonynak, maradtak a leégett gyertyák, a foltos terítők, a változatosan továbbgondolható maradékok, az elpakolásra váró könyvek, a félig megnézett filmek és egy komplett panettone kisbolygó. Közben lassan beúszik az újabb probléma, a szilveszter jókedvű ünneplésének társadalmi kötelezettsége, bár esetemben talán az a veszély nem fenyeget, hogy egy párizsi bulin egy orosz unokaöcs beleharap a nyakamba. 

Évek óta nem volt rá példa, hogy ne dolgozzak az év végén, mert rögtön az év elején, ezt most valami csoda folytán elértem. Ha kell, diplomáciai náthák árán is meg fogom oldani, hogy a szabadságom zavartalan legyen, s a feltöltődés napjait senki és semmi se zavarja meg. Ezen kívül le kell még futtatni 2014 legfontosabb 14 tanulságát is - elég kemény projekt, aztán majd 2020-ban eldől, hogy 20 vagy 0 tanulsággal kell-e új lapot nyitni. Mindenesetre rettegjen mindenki Paulo Coelhótól Oravecz Nóráig, mert életbölcsességeim közelednek. 

Terveim vannak, dögivel, írni is fogok, annyit, hogy csak győzzétek elolvasni. A barátokkal annál a formulánál maradtunk, hogy 2014 különös év volt. Azt hiszem, ez az évszázad eufemizmusa versenyben előkelő helyre tarthat számot, mégis rengeteget tanultam és nevettem. 2015 legalább ennyire különös lesz, valahogy majd átvészeljük, esetleg úgy, hogy írok róla időnként pár sort. Mindenesetre az egyszarvú megérkezett. Ezerpuszi.